Más cipőben

Salvadorban közeledik a nyár. Mostantól forróbbak lesznek a délutánok, az óceán víze már most kellemesen langyos,  és lassan az öbölmenti szél áramlása is alábbhagy, megnyugszik, hogy jöhessenek a végeláthatatlannak tűnő negyvenfokos hónapok. Így ünnepeljük majd a Karácsonyt is, kisruhákban,  a ropogós grillhúsok meg a napkrém illatában megfürdőzve. Sehol egy igazi fenyőfa, vagy a didergető tél elől meghittséget adó fahéj meg narancs illatú csendes otthon, nyoma sincs az európai kultúrának. Néha hiányzik a hideg, az esős szürke délutánok, ahogy munka után még összefutunk az Oktogonnál a barátaimmal, azokkal akikkel egészen kisgyerek korunk óta tanúi vagyunk egymás életének. Aztán arra gondolok, hogy most, éppen arról teszünk tanúbizonyságot , hogy tart tovább is a szeretet mint a városon, vagy az ország határain belüli egy-kettő vagy száz kilóméter. Látom, kristálytisztán látom és értem az otthon hagyott kapcsolataim erősségét, milyenségét, hogy kinek mennyit érek én, ha megannyi ország és a végeláthatatlan óceán választ el bennünket. Az igazak mind itt vannak velem,  és itt voltak akkor is, mikor kimondtam a boldogító igent annak a férfinak az oldalán akiről hiszem, hogy képes elfogadni engem mindenestül, a nehéz múltammal, a még mindig magamon hordozott el-elhalványuló sebeimmel, fájdalmaimmal, aki mellett végre látom, mit jelenthet a boldogság megélése. Nem volt könnyű döntés az oltár elé állni, folyton csak a papa járt a fejemben, álmatlain éjszakáimon fel-alá jártam a nappaliban, az alvó lakás csendjében hallottam még a  cigerattától eltorzult, vén dörmögő hangját, ahogy azt mondja, hogy kisleányom,  az intéseit,  és úgy vágytam a bogárszemű, nedves, szerető tekintetét az arcomon, hogy azokban a pillanatokban mellettem legyen, hogy ne legyek olyan végtelenül magányos ennek a trópusi díszlet színfalai mögött. Ahogy álltam, ültem, feküdtem, jöttem-mentem idegesen a lakásban, mind egyre megbotlottam a legszebb, legfényesebb és legkényelmesebb cipőmben, amit mindig mindehová magammal vittem életem, utazásaim során. A nyúlcipő hívogatóan pihent a hideg fehér járólapon, arra várva, hogy újra felhúzzam és kényelembe helyezzem magam egy hamarosan induló, Budapest felé tartó repülőgépen. Olyan egészen hihetetlennek tűnt annak az igazán valós lehetősége, hogy végre családot alapítsak megannyi év után, a gyötrő magány fájdalmával, hogy nincsen  igazán kihez tartoznom, hogy én senkinek nem vagyok az első, az egyetlen a legfontosabb, hogy nem lehetek, mert mindenkinek van valaki kedvesebb a szívéhez, így aztán megszoktam azt is, hogy nem érdemes igazán közel engednem magamhoz sem családtagokat, sem barátokat, hogy kell egy határ amit időnként meghúzok mutatva ezzel a saját erőm, vagy függetlenségem, elpalástolva az elutasítástól való mélységes, csontig hatoló félelmem. Azokon az álmatlan éjszakákon jöttem rá arra is, hogy legalább annyira tehettem erről a magányról, mint azok, akiktől elvártam volna a teljes  örökbefogadást, hogy végeredményben is számomra nincsen annál félelmetesebb, mint kötődni, igazán szeretve, elsőként számon tartva lenni. Pár nappal az esküvőm előtt még mindig volt tervem arra, ha meggondolnám magam, a fejemben készen állt a forgatókönyv,milyen taxit hívjak és mikor, mennyi idő alatt a repülőtérre, a gépen töltött órák, a megérkezés, a nyúlcipőm kényelme, aztán a mindent felemésztő magány…  Nem lehet mindig futva élni, nem lehet megállás nélkül rohanni az élet elől, az nem lehet, hogy a jól ismert régi mintáimban maradva játszom újra és újra a saját történetem, miközben a díszleteket, a szereplőket kényem kedvére cserélgetem. A nagy nap előtti éjszaka a  bordó bőrkanapén ültem csöndesen, fejemben az utóbbi huszonhat év filmkockái peregtek, a vágyaim, amelyek valaha elérhetetlen távolságúnak tűntek, a félelmeim, amelyek mindig olyan szorosan közel a szívemhez, jobbra nézve az én nyúlcipőm, a másik szobában pedig a férfi, záloga a valakihez tartozásnak, az elköteleződésre való képességemnek. Olyan könnyű lett volna beleállni a régi
képletbe, de mit sem értek volna az egész idáig végigküzdött hosszú évek, vagy én, a tanulságaim az akaratom, a létezésem. Hajnalban visszafeküdtem az ágyba, a nyúlcipő üresen hevert a kövön, helyette másnap egy csodás, finom részletességgel kidolgozott bézs színű, elegáns massarkú került a lábamra,  azt mondják igazán illett a rövid, hófehér menyasszonyi ruhához, meg a trópusi esküvői enteriőrhöz.  Így mentem férjhez én.

InstagramCapture_de6b04e5-e2f7-4383-8de8-07a259ffee69

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s