Nőnek lenni

Salvadorban közeleg a nyár. Míg odahaza lassan beköszöntenek a hosszú, esős narancs meg vöröses színben pompázó reggelek és délutánok, itt egyre kevesebbet fúj a szél, egyre nyugodtabban sodorja fehér habját az óceán a homokos partra, erősödnek a Nap sugarai, és alig-alig ébredek meg éjszakánként az eső ablakot kopogtató zajára. Hiába, nyakunkon a tomboló hőség. Hamarosan a rengeteg arcomra pancsolt napkrém ellenére is még több barna szeplő és  még nagyobb karimájú kalap lesz része mindennapi megjelnésemnek. Veszek egy új bikinit is, szépet, színesen hivalkodót, hogy kihangsúlyozza a fehérségem, aztán a halványan barnuló bőröm tónusát, hogy így ünnepeljem a testemet, így ünnepeljem önmagamat. Sokszor van úgy, hogy figyelem az embereket, egy-egy pillanatra gondolatban szerepet cserélek velük, elképzelem, hogy most én vagyok az a másik, hogy az milyen vajon, mi okozhat örömet neki, mi fájhat igazán, milyen érzés abban a ruhában sétálni, és így tovább.. Különös játéka ez a képzeletnek talán, de elszórakoztat itt, ebben a számomra feje tetejére állt világban ahol nyáron kezdődik a tél, ahol az emberek olyan ráérősen lassúak, ahol sohasincs csend, mert mindig szól valahonnan a zene, vagy a dalos madarak trallázása, ahol az emberek a megannyi utcai tolvajtól félve éberen vigyázzák életüket, értékeiket, és ahol a nők, asszonyok, fiatal lánykák nagy elfogadásban vannak saját testüket illetően. Igen, a hétvégék túlzsúfolt strandjain nyoma sincs az óceánba lopva tipegő nőknek,  vagy hosszú fekete, de legalábbis sötét színű, alakot, bőrhibát vagy stirákat eltakaró zsákruháknak. Hogy hogynem, önelfogadást látok, hogy az úgy jól van, ha nem vagyok tökéletes, és látok szépszál férfiakat a nők mellett, úgy is, hogy azok nagy tomporral, széles csípővel, vagy megereszkedett hassal élvezik a jó időt harsány színű fürdőruhákban és bikinikben. Tele vannak életszeretettel a salvadori asszonyok, megengedik  testüknek a tökéletlenséget, és ebben a tökéletlenségben elhiszik magukról,  zsigereikben érzik, hogy gyönyörűek. Ugyanígy az utcákon vidám csöpp ruhákban ( többnyire) ízlésesen és bátran mennek munkába vagy ügyeiket intézve. Ezzel a fontos információval önmagukról sétálnak a városban, rohannak a buszra, napfürdőznek a parton és csábítanak, csavarnak ujjaik köré megannyi férfit, akik mit sem törődve a plusz kilókkal, narancsbőrrel, vagy vastagabb combokkal látják a szépséget,InstagramCapture_e28083e6-4f9e-4c8b-8005-ba8c569b4c46 érzik a vonzerőt és engedelmeskednek a hívásnak: ünneplik a nőket.

tabuk nélkül

El merem mesélni, hogy ki vagyok, bátran el merem mesélni azt is, hogy honnan jöttem, hogy mennyit hibáztam az idáig vezető utamig, hogy milyen mérhetetlen terheket cipeltem a vállamon, vállalom a nehéz sorsom, és azt is, hogy ennek már vége.

Sok szegény embert, meztéláb játszó lyukas gatyájú kiskölköt, óriási rasztás hajgombolyagú, az árnyékban meghúzódó öregembert, egykét brazil reálért apró portékáját kínáló asszonyt látok itt Salvadorban. Aztán persze csakúgy, mint odahaza, vagy a világ más országaiban, vannak a jobb sorsú, olcsó, ámde csinatos mindenféle színű, díszítésű és hangulatú tangapapucsos honfitársaik, akik szerény ruhatárral és a jól megszokott, mindennapos robotolással keresik a betevőjüket, hogy aztán hónap végén megengedhessenek maguknak egy családi körben eltöltött barbekjúzást az óceán partján, elfeledkezhessenek egy pillanatra a befizetetlen számlákról, vagy a munkahelyi nehézségekről, miközben sül a borpáctól vöröslő hús a nyársakon,  a magukkal hozott kis faasztalon pedig sorakoznak a zöldszínű súlyos kókuszok, teli mézédes vízzel – igazán jól esik a nehéz marhaétel után a gyomornak. –  Megint más a gazdagabb réteg, akik ruháin szolídan megcsillanak a különböző márkák jelei, szépen fényezett sötét terepjárókból meg sportkocsikból élik meg Salvador soha meg nem szűnő , egyenletes, lassú lüktetését, üzletemberek, művészek, bankárok és még isten tudja mifélék, csakúgy mint odahaza.

Nézem magam a városi tömegben, köztük, a mélyszegénységben tengődő favella lakóinak, a kicsit jobb módú munkásréteg és a nagyongazdagok dél-amerikai egyvelegében. Gondolkozom, sokat gondolkodom, hogy ki vagyok én itt, ki vagyok otthon, ki voltam sok évvel ezelőtt, vagy gyermekkoromban, hová lett a kislány, hová lett a lázadó tinédzser, és hol van most a megannyi titkot magával hordozó felnőtt nő. Nézem őket, a sikereseket, a szépeket, a csúf képűeket, az átlagos brazil ember arcát vizsgálom, szemügyre veszem, és próbálom kitalálni, az ő történetüket, a gazagokét a szépekét vagy a csúf képűekét, kik ők, milyen annak az átlagos embernek az útja, mik voltak a döntései , a megbánásai vagy a sikerei aki itt mellettem szundikál a buszon a belvárosba menet. Én szégyelltem magam, egész kiskoromtól szégyenkeztem azért, amiért pici anyukám van, amiért az apukám túl öreg, aztán azért is, mert ez a pici anya és a túl öreg apa  sokszor bántják egymást, apa veri a szerencsétlen törékeny asszonyt, anya issza csak issza a gyomorforgató szagú sört és sír, ki tudja miért és miért olyan keservesen… Szégyenem volt az iskolában azon, hogy az egyik télen nincs elég meleg ruhám, vagy hogy anya már nincsen velünk többet és az ő ízes kosztja helyett a közeli gimnázium menzájáról kapjuk, az én édes öreg apám meg én az ebédet, hogy nekem nincsenek történeteim, amiket elmesélhetnék, igaziak szépek, közös családi nyaralásról vagy egy egyszerűen eltöltött kellemes hétvégéről. Így hát kitaláltam, megkomponáltam a tökéletes család , az otthon elképzelt melegének képét és arról meséltem az osztálytársnőimnek , és igen mindeközben végtelenül szégyeltem magam. Szégyenem van a családomon, a sok rosszéletű, szomorú sorsú  bátyámon, akik elengedték az élet minden szépen megélhető pillanatát és önsorsrontásból egyre inkább jeleskednek, a mama halálán is szégyenem van, és az utolsó utcán eltöltött évein is, mintha csak az enyémek lennének… Szégyenlem a sok tabut, ami körbevesz, amik tulajdonképpen meghatározzák a múltam, a titkaim, amelyek tövises rózsa szirmaiként burkolnak be teljesen, és dédelgetve ölelnek körül engem. Jó ez így talán, sokáig gondoltam, egészen mostanáig hittem, hogy az olyan sorsúaknak mint én kötelezőek a tabuk, emlékszem mikor évekkel ezelőtt a papa halála elől menekülve összeszerelmesedtem egy balkánról jött érett férfival, akinek végre töviről hegyire elmeséltem, hogy ki vagyok, megmutattam neki a mélységeim, a családom terhének súlyát, a szégyenem. Később elválásunkkor mélyen a szemembe nézett és útravalónak azt tanácsolta, hogy sohase beszéljek senkinek a múltamról, mert azt nem ajánlatos, akkor megbélyegeznek, a férfiak elfordulnak tőlem, az igaz, jóérzésű emberek nem tudják  befogadni, hogy túl sok , ahogyan és az is aki vagyok az akaratommal, az erőmmel. Nézem a busz sárga, egyik műanyag  hátsó üléséről az itteni élet folyását. Keresem az emberek sötét tónusú orcái mögött a történetet, azon tanakodom nekik vajon mi lehet a titkuk, egy pillanatra megijedek, hogy talán azért vagyok itt , azért ilyen messze, mert itt nem bűzlik a rózsa, itt csak én egy szép idegen, tövisekkel, távolságtartóan és ékesen, aztán eszembe jut az évekkel ezelőtti intése a szeretőmnek, aztán az arca a férfinak, akivel összekötöm az életem. Nincsenek tabuk, nincsen jó vagy rossz múlt, szégyen nélkül levetkőzöm az összes álnokul körémfonódó szirmot, és vállalom a régvoltat, a bántalmazásokat, a drámákat, a hibákat amiket elkövettek, amiket én őket követve és a családot, a család nélküliséget, a származásom, a vadságom, a hibáim a rettegésem, a vívódásokat, a sötéten mélylő pillanatokat, amikről nem illik szólni kínos természetük miatt. Felvállalom az utat, amely idáig vezetett, a szép Salvadorig,  benne egy megértő társig, a mindig más színekben pompázó óceán partjáig.11995664_10154672865688644_891417561_n.