Fegyver a mellkas közepén

Félek. Nem újdonság, egyetemes érzések egyike ez, mindegyikőnkek megvannak a maga sötét, farkasszemű, ordas démonai, gyakori vendégei mindennapjainknak,  és előfordul, hogy észre sem vesszük  természetes jelenlétüket. Salvador a boldogság fővárosa. Meg a természetesen megélt félelmeké is. Mielőtt ideérkeztem tudtam már, hogy veszélyes, hogy más a dél-amerikai valóság az európaitól, persze, hogy tudtam, meghallgattam a hírekben, elolvastam a lapokban, megnéztem a képeken, és vadregényes bűnüldözéseket meg összetört szívű, becsületükért küzdő, pisztolyokkal hadonászó latinókat képzeltem magam elé. Most, itt vagyok a salvadori rózsadomb alsón, hétvégente meg a favellák zubogó forgatagában, és félek. Nem találok hősszerelmes huanpablókat, sem filmbe illő csendőr-pandúr szaladjutánákat, de látok mindenütt páncéllal, fejvédővel és mindenféle méretű puskával felfegyverzett rendőrnőket és férfiakat, látok mindig óvatosan, körültekintően napi teendőjüket intéző járókelőket, és hallom a közvetlen környezetem panaszát, érzem a belenyugvásukat, hogy ez így van rendben, bántva, kirabolva, eltűnve lenni bármikor lehetséges és , hogy teljes biztonságban soha senki nem lehet, mert itt nincsen ára az emberéletnek, de hihetetlen súlya egy a mellkas közepére szorított fegyvernek.

Egész gyermekkorom a biztonság hiányában telt, nem volt sosem hihető a mama szava egyetlen alkoholmámoros ámokfutása után sem, még mindig idehallom, hogy istenbizonysohatöbbé,  hogy megígérem, és azokban az időkben nem volt bizonyos, hogy meddig tart a csend, a mindent elpusztító és felemésztő italozások utáni csend, hogy hol, melyik szánakozó rokonnál leszek hónapokra befogadva majd megint, hogy mikor érkezik a következő vihar és mennyire tépáz meg. Minden egyes ilyen periódus egy, a mellkasomhoz szorított élesre töltött fegyver volt, és sokszor azt sem tudtam, valóban meghúzza-e , kivégez-e, vagy megkegyelmez és életben tart egy újabb ígéret erejéig. Hát megérkeztem gyermekkorom tragéidáinak, elszenvedett fájdalmainak eleven, életre kelt szimbólumába, és nem mertem kimenni az utcára, mert féltem, hogy szembe jön velem a csőre töltött soklövetű és megfosztanak engem a számomra minden körülmények között biztonságot nyújtó mobilkészülékemtől, amelyhez mélyen kötődöm, amelyet a nap minden szakaszában magam mellett tudok és amelynek segítségével kommunikálok, megosztok, kérdezek, akarok, elérek, s jelen vagyok.

Megértettem, hogy még mindig mennyire  erősen jelen vannak az életemben a mamás-emlékképek, mélyen gyökeret eresztve , és különböző alakokat felöltve élem meg újra és újra azt a mintát, amit szegény kis asszony rám ruházott. Hiszem, hogy az elengedésnek millió színe, arca, illata van, csak úgy , mint az elenegedésre váró démonjainknak. Így hát hétvégén, a langyos homokot magával hordó szél, meg a narancsosan világító délutáni nap melegében sétálni indultam. Nem tudtam, hogy merre megyek, nem tudtam, hogy mi vár annak az utcának a végén, amin aztán befordultam, a fejemben közben végig ott zakatolt a félelem, minden porcikámban éreztem, hogy én most egyedül, én most magam, a telefonom, a tárcám, fegyverek mellkasok közepén, az összes valaha hallott portugálul elregélt személyes tapasztalás, az istenbizonysohatöbbé, a megígérem,  a szülővárosom, aztán a lapokban olvasott szófoszlányok, mind a kihalt dimbes- dombos úton sétáltak fel velem, valaminek a végére, amit akkor még nem ismertem. Belementem, ennek a csavargásomnak az alkalmával mélyen beleereszkedtem abba a félelembe, ami óriási hétfejű sárkányként okádta rám az őseimtől kapott mintát, és kiabálta felém, hogy soha nem lehetek biztonságban. Csodálatosan sütött a nap, még mindig éreztem, ahogy finoman szépíti, barnítja a fehér szeplős arcom, ahogy megmelengeti a mellkasom a csupasz hideg fegyver helyett, és éreztem, ahogy tűnnek el a csúfos képek, minél közelebb érek a dombtetős utca végéhez, annál könnyebben visznek a lábaim, annál tisztábbak a gondolataim, hogy most megcsinálom, hogy most elengedem. Megérkeztem. Nem láttam mást, csak hórihorgas, a betonból ágaskodó házakat, meg egy óriási, vaskerítéssel körbeszegezett szép, zöld füves pázsitot, aminek a végén lapos,  hosszú téglaépület lapult meg. A kerítés kapuján nagy betűkkel volt kiírva, hogy rendőrkapitányság.  Hamarosan megláttam két őrt is, talpig felfegyverkezve, szigorú tekintetük valahová a salvadori távolban pihent meg. Akkor ott megértettem, hogy bárhová is megyek a biztonság már jelen van, ebben az utca végén váró szimbólumban is és bennem is, mélyen gyökeret eresztett, hogy minden egyes félelem, amibe nem sétálok bele, elzár, megakadályoz és megválaszolatlan kérdéseket hagy maga után, minden egyes el nem sétált út megálljt parancsol a fejlődésnek, és fegyvert szegez a mellkasom közepébe. Olyan fegyvert, ami már csak egy elhalványuló emlék, kép, gondolat, maga a múlt. 11846444_10154599326088644_952473862_n

Advertisements

2 thoughts on “Fegyver a mellkas közepén

  1. Szia!

    Sajnos nem találtam közvetlen elérhetőséget, ezért itt próbálkozom. Nagyon tetszenek az írásaid és szeretnék felajánlani egy együttműködést a VilagutazoMagazin.hu -val. Vedd fel velünk kérlek a kapcsolatot az info (kukac) vilagutazomagazin (pont) hu [info@vilagutazomagazin.hu] email címen. Előre is köszönöm szépen!

    Üdv,
    Gábor

    Like

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s