Drámák nélkül

Huszonötéves vagyok. Úgy születtem, hogy  a megérkezésem előtt pár perccel elállt a lélegzetem, rövid ideig nem volt a szívemben erő, vagy akarat, megállt, aztán meg később olyan nagy hévvel vettem az első levegőt, hogy a mama magzatvizébe majdnem belefúltam, így maradtam én hosszú napokig még a kórházban, lábadozva, s igazi harcosnőként, tragikaként jöhettem erre a világra.  Csodálatos, drámai kezdete az életnek, gondoltam sokáig, és aztán életem további alakulását tekintve is csodálatos, regénybe illő drámai jelenetek főszereplőjeként tündököltem sorsom reflektorfényében. Drámaian szeretem élni az életet, sokszor a legapróbb részletekben is jelen van ez a motívum, így is szeretek, hangosan, mélyen, így is haragszom, fröcskölve, zsigerien, és így alakítom a mindennapok áramlását. Így választottam szerelmeket is, az első volt a legszebb,a legviharosabb, a porcelán tányér, a boros pohár törött üvegének falhoz érkezése még mindig a fülemben cseng, mintha csak a húszas évek régi magyar dalainak egy egy akkordja volna ,és a tükörbe nézések alkalmával vérvörösre sírt szemeim, az elkenődött smink illata mind egy egy képkeretbe foglalt festmény egy szomorú, szegény sorsú magyar madonnáról , ahogy visszatekintek a tetőtéri medence hűsítő árnyékából. Salvadorból olyan nagyon hiányzik valami esszenciális, ahogy reggel felkelek és feleszmélek a mamás papás vagy régi szerelmes álmaimból, máris érzem ezt a gyötrő sóvárgást, hiába fordulok felé, vagy a másik oldalra , nincsen feloldozás. Aztán figyelem a hétköznapok, a hétvégék menetelét,  figyelem az emberek életszeretetét , a szerelmem higgadt természetét, és érzem, vágyom arra, hogy valami történjen. Hiányzik a dráma, hiányzik a feszültség, a dolgokba való beleroskadás, a milliónyi könny , amelyek zuhataga alatt ott lapul a vörösre zokogott  zöld szempár, és én, a régi mintáimmal  az ijedelmemmel,  a jól ismert mindennapos rutinommal. Ő más, a salvadoriak is, nem keresik feleslegesen a hős vagy hősnő szerepét, lehet az életet fellengzés és drámai felütések nélkül is élvezhetővé, széppé tenni. Huszonöt éves vagyok. A születésem előtti pillanatoktól fogva voltam valamiféle drámai színjáték csillogó koronájú királylánya, amelybe a következő felirat volt belevésve: szenvedés. Olyan régóta akartam boldog lenni, önfeledten szeretni és szeretve lenni, akartam súlyos terhek nélkül könnyedén megélni az életet, és most itt, a boldogság fővárosában azon kapom magam, hogy tétován nézek 11793358_10154588404378644_1585970991_nmindarra, ami után annyira vágyódtam. Ha a régi mintáimban vagyok, nem tudok kapcsolódni őhozzá sem, idegen az érintése, távoli a tekintete, értelmezhetetlenek a mondatai, de ha leveszem a dráma királynő koronáját, ha belesimulok az újba, ha átengedem magamon a salvadori életigenlést , csatlakozom valami nagyon tisztához, valami nagyon természeteshez. Ahhoz az életminőséghez, amelyet én akarok, amit már megteremtettem, amire most kell merni igent mondani, mert Brazília ismét feltette a kérdését, akarom-e a boldogságot,tudom-e elfogadni a szenvedések nélkült, a szépet, a szelíd szeretést, vajon el tudom-e? Tanulni kell, bármilyen elképesztően is hangzik, megtanulni beleengedni magam ebbe a fajta létezésbe, arra edzeni a tudatom, ami eddig ismeretlen volt, s bár nehéz lecke ez, én merem hangosan felmondani.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s