Nyúlcipő

Van egy mintám. Ősi, az anyatejjel együtt táplált program ez. A mindig elvágyódás, a máshová való tartozás csillapíthatatlan akarása, égető érzése ez a sejtjeimben. Egész pici gyermek korom óta, úgy tekintettem mások életére, mintha bele tudtam volna nézni egy egy szüntelenül forgó filmtekercs szalagjaiba, minden, a hangulatok, a színek , cipőik kopogása valamilyen más dimenzióba repítettek, ahol tágra nyílt szemekkel figyeltem miként élik egyszerű mindennapjaikat, miként szedik a lábukat munkába menet, vagy miként kortyolják el az esti finom bort, viszik haza a gyereket az óvodából, miként sírnak, vagy beszélgetnek a szombatok délelőttök piacos forgatagában. A saját életemből kitekintve minding minden harmóniával telinek tűnt, szívem minden sóvárgásával akartam azokat az érzeteket, azt a milliőt, a ruhák illatát vagy az autó ajtócsapódásának hangulatát teljesen a magaménak tudni. Most visszagondolva látom csak, mennyire ritka olyan pillanatom volt, amikor nem éreztem nem akartam mást vagy másokat, hanem helyemen voltam, szerettem magam, a saját magam által megteremtett díszletet a legapróbb részletekig. Egy hónapja vagyok Salvadorban. Az utóbbi másfél hétben elkezdtem az eddigi szemlélődő álláspontom, védekezőre, vágyódóra cserélni. Tudtam, pontosan felismertem ezt a saját életemmel  való elegédetelenség érzését, hogy semmi nem jó eléggé, ahogy elkezdek ugyanazzal a sóvárgással a barátaimra, a magyar emberekre, vagy az egy –két hónappal, évvel  ezelőtti önmagamra visszatekinteni, és egyre kényelmetlenebbül érezni magam a bőrömben. Mit keresek én ilyen messze, és miért nem találom a ritmusom? Hol van a helyem, az óriási Bahia kókuszfás árnyékában, a mindig  makacsul tomboló tenger giccses partján vagy itt, amit most otthonomnak nevezek, az Óceán úton fekvő ötvennégyzetméternyi kékfalú mindignapos lakásban? Gondolkozom, mások talán pont ezt az életet irigyelnék el tőlem, hogy én most itt a negyven fokban a teljes kényelemben a szerelem meg a napfürdő meg a trópusi gyümölcsök meg az egoztikus környezet, mi kell még vajon a boldogsághoz, dördül el a klisé megannyi fejben  és az enyémben is. Valóban , mindent itt van, tálcán ahogy mondani szokás és én mégis nyugtalanul forgolódom  éjszakánként az ágyban hosszú napok óta, a mamával a papával pörölve, zokogok is néha, és vizesen ébredek, félve  és önmagam nagyon féltve. Ijesztő arra gondolni, hogy nincsen nyugodalmam itt sem, hogy talán otthon, az akkorokban és mostokban voltam igazán teljes és boldog, csak nem vettem észre, annyira akartam a hősnő szerepét, a kalandornőét, aki megmutatja magának és a világnak is, hogy milyen mélyről hová el nem lehet jutni, milyen paradicsomi állapotokba. Féltem, hogy be kell vallanom magamnak, hogy elnéztem, és sem én sem ő nem az, sem a történet nem olyan valójában, ahogy szorongva egyre több kérdéssel a fejemben üldögéltem a bordó színű bőrkanapén, vagy ahogy magas láztól égve potyogtak a könnyeim a hálószoba fehér, streil fényeiben. Elengedtem magam, akkor is, ha látszólag minden a legnagyobb rendben. Sem az erőm, sem a ritmusom,de még az a végtelen intenzitású lelkesedés bennem , semmi nem volt fellelhető még Salvador környékén sem. Napok óta gondolkozom, hogy megértsem, honnan ered ez az elégedetlenség, mert valahogy érzem, hogy mégis csak okkal vagyok itt, tudjuk ezt be az Istenbe vetett hitemnek, vagy a Sorsba való bizodalmamak, de mégis megérkeztem egy hónappal ezelőtt és azért jöttem, hogy maradjak, hogy végre merjek maradni, megélni, megtapasztalni a jót a nagyonjót és a szépet.  A mama mindig rohant, el a saját félelmei, a démona elől, minél gyorsabban tette, annál nagyobb biztonságot remélt majd az újtól, hogy ott talán jobb lehet, talán nem kell rettegni vagy szorongani, hanem lehet ő is olyan, mint mások, kopoghat a cipője hasonlóan, vagy lehet végre boldog egy férfi oldalán szégyenkezés nélkül, szülhet gyereket, az majd megmenti ( hát így lettem én) és így tovább egészen a halála pillanatáig, amikor már nem volt hova tovább belecsavarni magát a rettegés spiráljába, meg kellett állni és kilehelni az életet, amit nem mert megélni. A mama mintájával fogantam és nőttem fel, a mama mintája miatt lettem egyedülálló idős apa tinédzserkorú leánya, aztán fiatal félárva, a Balkánt átszelő álszerelmes, de most, most itt az ideje megszakítani az események generációkon átívelő láncolatát. Ha most uccu neki továbbállok, mi sem változik, csak viszem tovább a régi jól ismert mintáinkat, a menekülését, az elrohanásét, a kielégíthetetlen sóvárgásét. Messze- távol barátok, kollégák, a jól ismert magyar levegő és virtus megbékítő ölelésétől, napok óta rettegek és vágyódom. Ez elég okot ad arra, hogy rövid időn belül fellélegezzek egy óriásit és feladjam, majd dicsőségesen bevonuljak a budapesti Liszt Ferencre ahol az örömtől meg meghatottságtól síró szeretteim biztonságot nyújtó ölelésében elmondhatom, hogy de én meg.pró.bál.tam. aztán idővel vágyódhatom ide vissza, vagy újabb szerepekbe, országokba,addig amíg egyszercsak nyolcvanévesen kénytelen nem leszek a saját körülményeim között megállni és egy óriási levegővel elhagyni ezt a világot és magam mögött hagyni generációkat, akik a maguk módján viszik tovább a nyúlcipőt , amit én a mamától, ő meg  talán az ő mamájától örökölt. Ideje levetni, bár valóban nagyon kényelmes, ki tudja ki húzta fel legelőször a felmenőim közül. Megteszem, beleállok a téglaszínű brazil föld megtartó erejébe, és megnézem ki vagyok én valójában, mit akarok, hogy mi a jó nekem és megtapasztalom a saját életem örömeit, folyását , élvezem a strandpapucsom ritmikus csettegésének hangját, és maradok. Mindaddig maradok, amíg dolgom van itt, amíg meg nem tanulom, hogy jó az , aki és ahogy vagyok, amíg meg nem élem a saját belső nyugalmam és biztonságom. És ki tudja, talán még tovább is.

Advertisements

6 thoughts on “Nyúlcipő

  1. Kitartást neked és bár nem szeretnék tanácsot adni mégis megteszem: egy hónap után ne menekülj el, mert az első egy hónap talán a legnehezebb bárhová költözöl a világon. Ilyenkor még benned van az otthon illata, hangjai, varázsa, az emberek arca, a szokások, a rutinok és a nyelv is.

    Nem tudom beszélsz-e portugálul, de ha már érteni fogod amit körülötted beszélnek, tudsz kommunikálni, nemcsak a házban leszel és a tengerparton, hanem a salvadoriak mindennapi életét éled, azaz beilleszkedsz akkor minden megváltozik.
    Ehhez hatalmas akaraterő, kitartás és nem kevés küzdés szükségeltetik majd, amit az ember majdhogynem mindig magából meríthet.

    Adj magadnak egy határozott időt, mondjuk egy évet arra, hogy a mostani “otthonod”-nak legyen esélye bizonyítani a szkpetikus magyar lelkednek, hogy lehet az jó is.

    Remélem úgy lesz, ahogy gondolom, mindenkinek kell egy időszak az alkalmazkodásra, nekem is beletelt hónapokba,,,talán többe is, de visszatekintve 7 év távlatából, már igazán pici kis időszaknak tűnik.
    🙂

    Like

  2. Szia! Csatlakozom a fonti kommentekhez es csak kitartas! En is csak par honapja vagyok itt, ha van kedved privatban emailezni neha, szoljal. 🙂

    Like

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s