Drámák nélkül

Huszonötéves vagyok. Úgy születtem, hogy  a megérkezésem előtt pár perccel elállt a lélegzetem, rövid ideig nem volt a szívemben erő, vagy akarat, megállt, aztán meg később olyan nagy hévvel vettem az első levegőt, hogy a mama magzatvizébe majdnem belefúltam, így maradtam én hosszú napokig még a kórházban, lábadozva, s igazi harcosnőként, tragikaként jöhettem erre a világra.  Csodálatos, drámai kezdete az életnek, gondoltam sokáig, és aztán életem további alakulását tekintve is csodálatos, regénybe illő drámai jelenetek főszereplőjeként tündököltem sorsom reflektorfényében. Drámaian szeretem élni az életet, sokszor a legapróbb részletekben is jelen van ez a motívum, így is szeretek, hangosan, mélyen, így is haragszom, fröcskölve, zsigerien, és így alakítom a mindennapok áramlását. Így választottam szerelmeket is, az első volt a legszebb,a legviharosabb, a porcelán tányér, a boros pohár törött üvegének falhoz érkezése még mindig a fülemben cseng, mintha csak a húszas évek régi magyar dalainak egy egy akkordja volna ,és a tükörbe nézések alkalmával vérvörösre sírt szemeim, az elkenődött smink illata mind egy egy képkeretbe foglalt festmény egy szomorú, szegény sorsú magyar madonnáról , ahogy visszatekintek a tetőtéri medence hűsítő árnyékából. Salvadorból olyan nagyon hiányzik valami esszenciális, ahogy reggel felkelek és feleszmélek a mamás papás vagy régi szerelmes álmaimból, máris érzem ezt a gyötrő sóvárgást, hiába fordulok felé, vagy a másik oldalra , nincsen feloldozás. Aztán figyelem a hétköznapok, a hétvégék menetelét,  figyelem az emberek életszeretetét , a szerelmem higgadt természetét, és érzem, vágyom arra, hogy valami történjen. Hiányzik a dráma, hiányzik a feszültség, a dolgokba való beleroskadás, a milliónyi könny , amelyek zuhataga alatt ott lapul a vörösre zokogott  zöld szempár, és én, a régi mintáimmal  az ijedelmemmel,  a jól ismert mindennapos rutinommal. Ő más, a salvadoriak is, nem keresik feleslegesen a hős vagy hősnő szerepét, lehet az életet fellengzés és drámai felütések nélkül is élvezhetővé, széppé tenni. Huszonöt éves vagyok. A születésem előtti pillanatoktól fogva voltam valamiféle drámai színjáték csillogó koronájú királylánya, amelybe a következő felirat volt belevésve: szenvedés. Olyan régóta akartam boldog lenni, önfeledten szeretni és szeretve lenni, akartam súlyos terhek nélkül könnyedén megélni az életet, és most itt, a boldogság fővárosában azon kapom magam, hogy tétován nézek 11793358_10154588404378644_1585970991_nmindarra, ami után annyira vágyódtam. Ha a régi mintáimban vagyok, nem tudok kapcsolódni őhozzá sem, idegen az érintése, távoli a tekintete, értelmezhetetlenek a mondatai, de ha leveszem a dráma királynő koronáját, ha belesimulok az újba, ha átengedem magamon a salvadori életigenlést , csatlakozom valami nagyon tisztához, valami nagyon természeteshez. Ahhoz az életminőséghez, amelyet én akarok, amit már megteremtettem, amire most kell merni igent mondani, mert Brazília ismét feltette a kérdését, akarom-e a boldogságot,tudom-e elfogadni a szenvedések nélkült, a szépet, a szelíd szeretést, vajon el tudom-e? Tanulni kell, bármilyen elképesztően is hangzik, megtanulni beleengedni magam ebbe a fajta létezésbe, arra edzeni a tudatom, ami eddig ismeretlen volt, s bár nehéz lecke ez, én merem hangosan felmondani.

Advertisements

Nyúlcipő

Van egy mintám. Ősi, az anyatejjel együtt táplált program ez. A mindig elvágyódás, a máshová való tartozás csillapíthatatlan akarása, égető érzése ez a sejtjeimben. Egész pici gyermek korom óta, úgy tekintettem mások életére, mintha bele tudtam volna nézni egy egy szüntelenül forgó filmtekercs szalagjaiba, minden, a hangulatok, a színek , cipőik kopogása valamilyen más dimenzióba repítettek, ahol tágra nyílt szemekkel figyeltem miként élik egyszerű mindennapjaikat, miként szedik a lábukat munkába menet, vagy miként kortyolják el az esti finom bort, viszik haza a gyereket az óvodából, miként sírnak, vagy beszélgetnek a szombatok délelőttök piacos forgatagában. A saját életemből kitekintve minding minden harmóniával telinek tűnt, szívem minden sóvárgásával akartam azokat az érzeteket, azt a milliőt, a ruhák illatát vagy az autó ajtócsapódásának hangulatát teljesen a magaménak tudni. Most visszagondolva látom csak, mennyire ritka olyan pillanatom volt, amikor nem éreztem nem akartam mást vagy másokat, hanem helyemen voltam, szerettem magam, a saját magam által megteremtett díszletet a legapróbb részletekig. Egy hónapja vagyok Salvadorban. Az utóbbi másfél hétben elkezdtem az eddigi szemlélődő álláspontom, védekezőre, vágyódóra cserélni. Tudtam, pontosan felismertem ezt a saját életemmel  való elegédetelenség érzését, hogy semmi nem jó eléggé, ahogy elkezdek ugyanazzal a sóvárgással a barátaimra, a magyar emberekre, vagy az egy –két hónappal, évvel  ezelőtti önmagamra visszatekinteni, és egyre kényelmetlenebbül érezni magam a bőrömben. Mit keresek én ilyen messze, és miért nem találom a ritmusom? Hol van a helyem, az óriási Bahia kókuszfás árnyékában, a mindig  makacsul tomboló tenger giccses partján vagy itt, amit most otthonomnak nevezek, az Óceán úton fekvő ötvennégyzetméternyi kékfalú mindignapos lakásban? Gondolkozom, mások talán pont ezt az életet irigyelnék el tőlem, hogy én most itt a negyven fokban a teljes kényelemben a szerelem meg a napfürdő meg a trópusi gyümölcsök meg az egoztikus környezet, mi kell még vajon a boldogsághoz, dördül el a klisé megannyi fejben  és az enyémben is. Valóban , mindent itt van, tálcán ahogy mondani szokás és én mégis nyugtalanul forgolódom  éjszakánként az ágyban hosszú napok óta, a mamával a papával pörölve, zokogok is néha, és vizesen ébredek, félve  és önmagam nagyon féltve. Ijesztő arra gondolni, hogy nincsen nyugodalmam itt sem, hogy talán otthon, az akkorokban és mostokban voltam igazán teljes és boldog, csak nem vettem észre, annyira akartam a hősnő szerepét, a kalandornőét, aki megmutatja magának és a világnak is, hogy milyen mélyről hová el nem lehet jutni, milyen paradicsomi állapotokba. Féltem, hogy be kell vallanom magamnak, hogy elnéztem, és sem én sem ő nem az, sem a történet nem olyan valójában, ahogy szorongva egyre több kérdéssel a fejemben üldögéltem a bordó színű bőrkanapén, vagy ahogy magas láztól égve potyogtak a könnyeim a hálószoba fehér, streil fényeiben. Elengedtem magam, akkor is, ha látszólag minden a legnagyobb rendben. Sem az erőm, sem a ritmusom,de még az a végtelen intenzitású lelkesedés bennem , semmi nem volt fellelhető még Salvador környékén sem. Napok óta gondolkozom, hogy megértsem, honnan ered ez az elégedetlenség, mert valahogy érzem, hogy mégis csak okkal vagyok itt, tudjuk ezt be az Istenbe vetett hitemnek, vagy a Sorsba való bizodalmamak, de mégis megérkeztem egy hónappal ezelőtt és azért jöttem, hogy maradjak, hogy végre merjek maradni, megélni, megtapasztalni a jót a nagyonjót és a szépet.  A mama mindig rohant, el a saját félelmei, a démona elől, minél gyorsabban tette, annál nagyobb biztonságot remélt majd az újtól, hogy ott talán jobb lehet, talán nem kell rettegni vagy szorongani, hanem lehet ő is olyan, mint mások, kopoghat a cipője hasonlóan, vagy lehet végre boldog egy férfi oldalán szégyenkezés nélkül, szülhet gyereket, az majd megmenti ( hát így lettem én) és így tovább egészen a halála pillanatáig, amikor már nem volt hova tovább belecsavarni magát a rettegés spiráljába, meg kellett állni és kilehelni az életet, amit nem mert megélni. A mama mintájával fogantam és nőttem fel, a mama mintája miatt lettem egyedülálló idős apa tinédzserkorú leánya, aztán fiatal félárva, a Balkánt átszelő álszerelmes, de most, most itt az ideje megszakítani az események generációkon átívelő láncolatát. Ha most uccu neki továbbállok, mi sem változik, csak viszem tovább a régi jól ismert mintáinkat, a menekülését, az elrohanásét, a kielégíthetetlen sóvárgásét. Messze- távol barátok, kollégák, a jól ismert magyar levegő és virtus megbékítő ölelésétől, napok óta rettegek és vágyódom. Ez elég okot ad arra, hogy rövid időn belül fellélegezzek egy óriásit és feladjam, majd dicsőségesen bevonuljak a budapesti Liszt Ferencre ahol az örömtől meg meghatottságtól síró szeretteim biztonságot nyújtó ölelésében elmondhatom, hogy de én meg.pró.bál.tam. aztán idővel vágyódhatom ide vissza, vagy újabb szerepekbe, országokba,addig amíg egyszercsak nyolcvanévesen kénytelen nem leszek a saját körülményeim között megállni és egy óriási levegővel elhagyni ezt a világot és magam mögött hagyni generációkat, akik a maguk módján viszik tovább a nyúlcipőt , amit én a mamától, ő meg  talán az ő mamájától örökölt. Ideje levetni, bár valóban nagyon kényelmes, ki tudja ki húzta fel legelőször a felmenőim közül. Megteszem, beleállok a téglaszínű brazil föld megtartó erejébe, és megnézem ki vagyok én valójában, mit akarok, hogy mi a jó nekem és megtapasztalom a saját életem örömeit, folyását , élvezem a strandpapucsom ritmikus csettegésének hangját, és maradok. Mindaddig maradok, amíg dolgom van itt, amíg meg nem tanulom, hogy jó az , aki és ahogy vagyok, amíg meg nem élem a saját belső nyugalmam és biztonságom. És ki tudja, talán még tovább is.

Impressziók

Salvador. A boldogság fővárosa. És még a zenéé, az illatoké, a tisztára mosott autóké, meg az utcákon éktelenkedő szeméthalmazoké is, az ölelés, a simogatás, a közvetlenség fővárosa, ahol minden olyan de olyan intenzív, ahol az emberek lassúak, ráérősen sétálnak a boltba, munkába, sosem láttam még rohanni senkit sem, de ha megszólal a pagode, a szamba vagy a forro, életre kel minden porcikájuk, a lábak ritmikusan tamtamolnak, a csípők szinte követhetlenül tekergőznek, és fent, a test legtetején, mosolyra nyíló csodálatos gyöngysorok tűnnek elő a nagy duzzadt ajkak alól. Szól a zene mindenütt és mindenkor: a buszokon, a szomszédban már hajnali hétórakor, zubog az autókból és a különböző vallást képviselő nyitott misék ajtaján át hallani a halleluját. Átitat, megmosdat a zene, felgyorsítja a szívverést miközben tanít, megtanít rajongani valamiért, gyereknek maradni, önfeledten gátlások nélkül megélni a pillanatot bármikor, ha az szembe jön velünk. Látok táncoló építőipari munkásokat, látom az időseket, betegeket,  az egészséges erős nőket és férfiakat, apró gyermekeket felszabadultan ünnepelni a ritmust és a dallamokat.  Salvador illatos, sosem éreztem még ezt az édeskés esszenciát az orromban, mindent átitat, mindegy, hogy a belváros előkelő negyedeiben sétálok, vagy a favellák között kocsikázunk, jelen van és beterít mindent, az óceán partján finoman vegyül bele a vízpárába,  miközben őrületes hullámokat látok itt, az eső megszínezi a vizet, reggeli sétáim alkalmával figyelem, ahogy egyes partszakaszokon márványszínt kölcsönöz a vízfelületnek a szél meg a zuhé, összekeverik, megforgatják aztán partra hánnyák , szinte szilárd felülete van a hullámoknak, zöldesfehéren érkeznek meg a homokos partra , majd várják, hogy a szél visszahívja őket egy újabb körre. Ez az én Salvadorom, az intenzitásé, a megéléseké, a dolgokba való belelassulásé, a gátlások nélküli öleléseké. Olyan nehéz néha, akkor is, ha mindig  erre vágytam, most jövök csak rá, milyen sokat felejtettem abból ami mindig is akartam lenni. Bahia emlékeztet, megidézi az álmaim, megkísért és ráérősen megkérdezi, hogy akarom-e, biztosan akarom e… 11714354_10154530378288644_1218672104_n 11713676_10154523968898644_1544929088850578383_o 11717303_10154538463108644_488623008_n

Kilátások

Kilátások

Elköltöztünk. Kifizettük a bérleti díjat, megkaptuk a kulcsokat is. Ez a lakás az óceán partján fekszik, pontosan 20 lépésnyire az óriási sós vízrengetegtől. Így stílusosan az Óceán út lakói lettünk. A portaszolgálatos házban szigorúan ellenőrzik, ki lép be, ezért külön adatlapot töltöttünk ki a recepción, ide érkeznek majd a leveleink, csomagok otthonról, ezen a címen lehet meglátogatni, utolérni engem és őt is. Amikor a tulajjal már mindent átbeszéltünk, és átvettük a lakást, szótlanul néztünk ki az ablakon. A nappaliból a belváros forgalmas utcáit látjuk, az ebből nyíló tágas hálószobából viszont hallani a víz morajlását, az óceán egy darabkáját mutatja az üveg, fekete keretben, mintha valami mozgó festmény volna. Rendelkezésünkre áll egy közös használatú tetőterasz is. Óriási a tér, felettünk csak az ég, a korlátról kipillantva pedig a végtelen víz, őrületes zubogással húzza egyre kijjebb és kijebb a hullámokat a partra, nincsen vége ennek a látképnek, akár jobbra, akár balra pillantottunk, mindenütt a végtelenség. A terasz bal sarkában úszómedence, szépkék nyugodt vize pontosan az ellenétete a másinknak, az igazinak, a természetesenek. Csak egy műanyag napozószék süllyedt bele, a legalján elfeküdve árulkodott a szél erejéről. Nem szóltunk egymáshoz, csak álltunk a korlátra támaszkodva és néztünk kifelé, néha le, alattunk a sétálóutcán emberek jöttek-mentek, utcazenészek húzták alkalmi közönségük kedvenc nótáit, elkötelezett sportszerelmesek kocogtak, mi meg ott fent a világ legtetején. Fogtam a kezét, szorosan fogtam, de nem néztem rá, mert folytak a könnyeim, megállíthatatlanul csorogtak le arcomon, mellkasomon, annyi érzés volt bennem, annyi öröm és hála. Apámra gondoltam, a sok szomorúságra, amit azzal okoztam neki, hogy még nem diplomáztam le, a sok örömre, amit adni tudtam , amivel  ő is megajándékozott engem , anyámra gondoltam, akit régestelen régen tizenhárom éve veszítettem el, annyira vágytam ott arra, hogy megosszam velük mindezt a jót, a szinte befogadhatatlan boldogságot, hogy elnyerjem elismerésüket. Olyan hosszú volt az út Salvadorig, sokkal több a pár hónapos előkészülésnél, vagy a tizenöt órás repülőútnál. Sokáig hittem, hogy nekem csak a rossz jár, hogy nem jöhet semmilyen felemelő, sokáig hittem azt is, hogy feltétel nélkül nem érdemes szeretni sem önmagam sem másokat, hogy az élet gladiátorharc, ahol újra és újra meg kell küzdenem azért a jogért, hogy fennmaradhassak. Ott a teraszon emlékeztem minden arcomra, minden pillanatomra, a kék-zöldre vert kisbarbira, a nyolcévesre aki lakótelepek éjszakai csöndje alatt vitte haza iskolatáskájában anyának a húsz üveg sört, aki másik városba menekült egy nyári forró nappalon, a tizenegyévesre, aki gyógyszereket vett magához, hogy végre vége legyen, a kitaszítottra, a megbélyegzett koravén gyerekemberre, a szexuálisan bántalmazott tizenháromévesre, az elveszettre, aki tudta, mert  mindig mondták neki, hogy ha apa nem lesz egyszer , akkor majd utána  soha senkire nem számíthat .  Ott állt egy huszonhat éves nő egy tiszta férfi oldalán, sikeresen, erősen, és visszanézett egy filmet, amelynek főszereplőjét már mindenki megannyiszor kudarcra ítélte.  Ott állt tárva nyitva hagyott szívével a szinte már giccsesen szép új életében, és tudta, hogy számára is minden lehetséges, hogy nincsenek határok, nincs előre elrendeltetés, a sors sem ír meg semmit sem, csak mi vagyunk meg az akaratunk, a vágyaink és a születésünk jogán birtokolt életerő, amivel bármikor képesek vagyunk változtatni életünk legapróbb részletén is, vagy a legkardinálisabb kérdésékben. Nem tudom,  mit tartogat számomra a jövő, de még milyen jó, hogy nem, mert én magam alakítom, skepaját szájam íze szerint, szabadon és bátran.  kep2