Álmok

Tegnap éjjel álmodtam. Mostanában a gyökereimmel, a szülővárosommal, folyton ott vagyok a Földes Gábor utcai lakótelep betonrengetegében,  a nappalinkban, a közeli kisboltban, aztán érkezik a felismerés, hogy indul a gépem Salvadorba , jaj lekésem, jaj mitkeresek én Győrben, kinyitom a szemem, hallom az eső őrületes zubogását, és megnyugszom. Tegnap azonban másfélét láttam álmomban. Megéltem újra apám elveszítését, ugyanolyan tehetetlenséget éreztem, mint a  halálának napján, összecsuklott törékeny, gyönge teste a kezeim között én pedig megállíthatatlanul sírtam, éreztem a haragot, az elveszettséget, az ittavégemindennek pánikját, és ugyanolyan üvöltve ébredtem, mint az első olyan napon, amikor már tudtam, hogy nincsen többé az élők sorai között. A különbség csupán csak annyi, hogy Salvadorban ébredtem, ahová boldognak lenni érkeztem, magam mögött hagyni a múlt összes fájó pillanatát, de most megértettem, hogy a  a feldolgozási folyamat nem szűnik meg, nem áll meg dolgozni bennem ,csak azért mert nyolcezer kilométerrel távolabb élek. Éppen ellenkezőleg, hagymahéjként esnek le újabb és újabb aspektusai, eddig fel nem ismert félelmei a múltamnak. Apa elveszítését a gyökereim, a családom elveszítésének éltem meg. Most itt egy olyan kultúrába csöppentem, ahol mindennél fontosabb az otthon, a családi összetartás általam soha nem látott erővel él és mozgatja a mindennapokat. Pontosan azt az űrt kezdi betölteni az ittlétem, ami a legóriásibb volt bennem. Tíz teljes napja élek a Divino család oltalmában, ahol a feltétel nélküli szeretet, az egymás szolgálata, a gyengédség magától értetődő. Figyeltem a reakcióim, és azon kapom magam, hogy beleszelídültem ebbe a megtartó, támogató közegbe, egészen a tegnap éjszakai álmomig. Ismét előtérbe került a harcosnő, aki minden erejével azon van, hogy megvédje magát, elkerülje a veszteséggel járó iradtan fájdalmakat. Apám elveszítése egyet jelentett a biztonság, az otthon elveszítésével. Ebbe a családba való beintegrálódásom magába hordozza annak a veszélyét, hogy megint pá-t kell intenem valami jónak és igaznak az életemben. Holnap elköltözünk. Ez nem újdonság, hónapok óta a tervünk része, hogy kettesben élünk, de az utóbbi napokban egy -egy pillanatra eszembe ötlött annak a lehetősége, hogy megpróbálom és maradhatunk itt is, ebben a nagy házban, ahol megtanulhatom azokat a mintákat, olyan szeretetnyelvet sajátíthatok el,  amelyek eddig számomra ismeretlenek voltak. Nem, tovább kell menni, felnőtt önálló nő vagyok, túl régóta, hogy most kísérletezzek valami ennyire újjal. A tegnap nehéz volt, délután a brazil mammával is leültem, és egy jó erős kávé mellett  elmondtam neki az indokaim, amiért nem maradunk. Két  egymás számára teljesen idegen gondolkodásmód, kultúra találkozott és feszült egymásnak az asztal két végében. Közben nehéz kő nyomta a mellkasom, sírni, üvölteni akartam, nem tudom miért. Talán mert haragudtam magamra, hogy én így nem tudok, hosszú távon alkalmazkodva, kiszolgálva lenni, szeretve , dédelgetve, én már csak így adni akarok egy napon a sajátjaimnak  amikor feleséggé, anyává válok. Rita, aki világ életében a brazil valóságban szocializálódott, most ötvenöt évesen, három gyermek felnevelése után, találkozott velem, aki elviszi a fiát, megreformálja az általa ismert egyetlen biztonságos és jól működő rendszert. Igyekszem jól csinálni, finoman és  szelíden, tiszteletben tartva a határait, nem mindent felborítva. Gyakorta jövünk majd látogatóba, figyelek majd arra is, hogy a párom is eleget telefonáljon haza hétközben. Nem kiszakítani akarom őt, hanem azzal a felnőtt férfivel együtt élni, akit megismertem. Én férfit csinálok belőle, a brazil mamma pedig nem tud mást, csak gyermeket.

Tél

Lassan egy hete, hogy megérkeztem. Sokszor, mikor éjszakánként meg-megébredek különböző idegen hangokra, még Magyarszágon érzem magam, a hetedik kerületi otthonom melegében. Aztán hallom a szomszéd kakasának soha meg nem szűnő kukorékolását, és érzem őt szorosan magam mellett. Itt vagyok, Brazíliában. Megnyugszom, nincsen bennem félelem vagy kétségbeesés, úgy mint régen a balkánon azzal a másikkal, aki elvette a szabadságom, megfosztott önállóságomtól és aranykalitkában tartva dédelgetett, szeretgetett egy általa fényekkel, finom ételekkel meg cigányzenével kiszínezett  csodás világban. Emlékszem, az ottani ébredéseimre, tele kétséggel, gyötrő hiánnyal, ahogy a  hazaakarokmenni érzése egyre erősebben lüktetett halántékomban. Régen volt, az is igaz volt. Itt , a mostban, önmagam összes félelmét megerőszakolva győzelmet arrattam a múlt felett. Lehet más, minden lehet szelídebb és ismétlődhet a múlt úgy is, hogy jóvá írja a régi, fájó emlékeket. Tél van. Monszun-szerű őrületes, soha el nem állni akaró zuhék gyarapítják az óceán vizét, az utcákon térdig áll a víz, de az emberek nem szűnnek meg élni, dolgozni, tenni a  dolgukat. Persze ilyen időben kicsit léhábbak, de ez általában is jellemző a Bahia-i lakosságra. Híresek lassú, ráérős természetükről, és igen, látom, hogy soha nem sietnek, a munkások az utcákon táncolnak, vagy egy-egy talicskában szundítanak, a boltban, méteres sorok várakoznak a kasszánál ráérősen kiszolgáló eladóra, miközben az egész város pulzál a dallamos latin amerikai zenétől, mindenütt dumdumol, a szomszédban, a tengerparton, autókban, a bevásárlóközpontban, olyan ez itt mint a levegő, egyértelmű a  létjogosultsága. Így van ez az illatokkal, a színekkel is, furcsa egyvelege ez a lassú magatartásnak és a forró vérnek.  Tél van, huszonnyolc fok, az emberek kivétel nélkül mind sötét bőrűek, csodálatos színeket látok, a barna milliónyi árnyalatát, néha azt gondolom itt nincsen két egyforma bőrszínű lakos, és itt vagyok én a zölden világító szemeimmel, meg a tejfehér szeplős arcocskámmal, de mégsem érzem magam kívülállónak. Most ide tartozom.