Győr

Salvador a világ egyik végén, én a másikon. Őszben, falevél hullásban fújom ki és szívom be a hideg levegőt a reggeli ködös Budapesten. Biztonságban vagyok. Itt nincsenek fegyverek, vagy pólók alá rejtett éles kések. Szabad vagyok. Munkába menet és jövet gondolhatok arra, amire csak akarok, nem kell figyelni a lesben álló veszélyre. Győr az ország egyik végén, én a másikon. A gyermekkoromtól gondosan elzárva sétálok az esős Budapest hatodik meg hetedik kerületében. Biztonságban vagyok. Nincsenek papára emlékeztető utcák, s mama illatát megidéző szelek sem fújnak a nagykörúton.  Itt nincs egy lélek, akivel közös genetikai múltat őriznék. Burokban vagyok. Az én territóriumom ez, a nagy Budapest. Erős választófal gyermekkoromtól, a széptől és a fájdalmastól, a vérkötelékektől. Emlékek millióitól zár el gondosan a százhúsz kilométer. Salvador minden veszélye ellenére mégis csak a legnagyobb szabadságot és biztonságot adta nekem. Nem volt tegnap és húsz meg huszonötévvel azelőtt sem. Akkorok és mostok voltak, én voltam, Léna a múlt nélküli, Léna a bűntelen, a megbélyegezetlen. Csupa örömmel és egy addig ismeretlen érzéssel voltam átitatva minden nap, a felszabadultságéval. Vagy inkább a megváltáséval, azt hiszem. Budapest az én köztes világom ebben a furcsa háromszögben.  Most hétvégén mégis autóba ültem. Győr felé vettem az irányt. Nem akartam szembe nézni semmivel, esetleg régi sebeket feltépni, vagy nosztalgikus hangulatnak álcázva visszacsúszni a gyászba és a szégyen mindent átitató érzésébe. Azért mentem vissza, hogy valami újat hozzak létre. A családom azon tagjaival, akik képesek a jelenben tartani magukat, úgy, mint én. Akikkel közös az elengedésre és életigenlésre való képesség. Ők is hozzátartoznak a történetemhez. Most írjuk közösen.

fullsizeoutput_4.jpeg

Advertisements

Beszélgetések magammal

Félek. Félek a változástól meg az újrakezdéstől, vagy inkább egy hátrahagyott élet folytatásától. Félek -t inteni az éppenhogy csak megszokott titkos világvégi életemnek. Sokszor gondolom,  hogy  úgy tűnhetünk,  ez a távoli ország, s benne én, mint egy üveggömb, amelybe csak egy szép trópusi kókuszfa és a tenger kékje fér. Hiába minden próbálkozásom, nem tudom átadni az otthoniaknak a bahiai lét esszeciáját, az illatokat, a déli virtus hangulatát, nüansznyi, de még a látványos különbségeket sem.  Nem arról van csak szó, hogy az  időzóna és az évszakok váltakozása vagy az emberek bőrszíne más,hanem valami sokkal elemibbről.  A lélekről, a ritmusról. A hétköznapokat meghatározó problémákról, az itt élőket körülölelő áldásokról és átkokról. Ez az én titkos univerzumom, benne új arcokkal, s életekkel,  forró trópusi délutánokkal , a nevem elé biggyesztett szenyórával, vagy donnával. Senhora Léna, Dona Léna lettem. Feleség , családtag, szelídebb és kifinomultabb. Megszerettem a gyümölcsök ízét és formáit, megtanultam másképp észlelni és értelmezni különböző érzéseket, s  látok már színeket,  nem csak feketét és fehéret , hanem megannyi tónust, egész palettát. Micsoda öröm és felébredés , milyen mélyről jövő hála a mellkasom közepén. Néha azt gondolom, hogy ahogy eltűnőben van az elviselhetetlen impulzivitásom, talán én is eltűnőben vagyok vele, s születik helyébe egy más személyiség. Néha nem ismerek magamra az új bőrömben.  Ilyenkor még egy-egy pillanatra megijedek  a tükörben velem farkasszemet néző szenyórától , s újra  felveszem a dráma palástját, hogy megnyugtassam magam , nem vesztem bele az új világba teljesen. És mégis, a haza költözésem okán pont a nosztalgiától félek annyira.  Ahogy majd Dona Léna, ez a szelíd és békés fiatal nő végigsétál  Budapest utcáin, azokon, ahol hosszú évekig  ő volt saját életének első számú tragikája.  Vajon hogy fér meg a jelen a múltban, vajon van-e helyem benne ?  Tudok-e majd fájdalmas visszatekintések nélkül az itt és mostban maradni,  s otthon is szép színeset álmodni,  és színesen élni? Teljesen hátat kell-e fordítani a tegnapnak ahhoz, hogy valami újat építsek, vagy tudok-e a káosz  és az emlékek romjait eltakarítva az maradni akivé itt váltam az én szép Salvadoromban?

19449209_10156910745383644_381155851_o (1)

Drága Budapest,

Régen találkoztunk már, valamikor a múlt évben. Egy szenvedélyes, rövid futókaland volt a miénk, és milyen édes, milyen mámorító, tele nosztalgiával, tele önfeledtséggel és örömmel. Olyan kimondhatatlanul jó volt újra érezni téged, a soha szűnni nem akaró vibrálásod, a nyers természeted, ahogy szorosan magadhoz húztál és visszafogadtál engem.
Köszönöm neked drága Budapest, hogy föltétel nélküli szeretettel öleltél, hogy nem volt benned harag vagy neheztelés, amiért annyi évnyi heves együttlét után egyszer csak faképnél hagytalak, és maradtál ugyanaz, akire emlékeztem: bohém és gátlástalan, de a fontos pillanatokban tökéletes biztonságot nyújtó erős bástya. Pedig féltem tőle, az első találkozásunktól, féltem, hogy majd túl érzelmesre sikerül, vagy hogy elhidegültünk, hogy annyira átmosták a zsigereimet az Atlanti óceán habjai, hogy már nem tudok kapcsolódni hozzád, vagy hogy majd te nem tudsz kapcsolódni a személyiségem megújult részeihez, és végül is kénytelenek leszünk eltölteni három kínos hetet egymás mellett, szeretetet mímelve, titkon arra várva, hogy a találkozásunknak legyen már vége.
De semmi nem változott. Ugyanúgy szerettelek a tavalyi találkozásunkkor, és emlékszem, mikor a Normafa felé fogaskerekűztem, lehuppantál mellém a kényelmes ülések egyikére, végigsimítottál az arcomon, és egy érzelmes és tisztán érthető monológban megkértél, hogy jöjjek vissza. Azt mondtad, hogy hiányzom, hogy hozzád tartozom, hogy kevesebb nélkülem a levegőd, egészen mint valami buta amerikai csip-csup szerelmes drámában. De ez a te budai oldalad, a színpadias a magasztos, és végtére is te voltál aki engem is rászoktatott a drámára. Igazi tragikát neveltél belőlem. Szóval hallgattam a mondandód, és emlékszel, hogy sírtam közben, emelve érzelmes pillanatunk hangulatát, Budapest meg Léna, úrilány meg úrifiú a hegyek lábánál csendben bőgnek a fogason, micsoda szerelem, micsoda jelenet.
Pár nap múlva már a százszínű, illatokkal meg hangokkal teli, lüktető Salvadorban csücsültem egy pohár helyi citromos nádpálinkával a mólón, néztem, ahogy a nagy teherszállító hajók kikötnek, vagy éppen útnak indulnak hazánk, a túlnevelt Európa felé. Rád gondoltam, meg a mi három hetünkre, még olyan erősen a pórusaimban bizsergett a félbehagyott afférunk, hogy képtelen voltam elfogadni a második otthonom üdvözlését. És azt hiszem úgy maradtam.
Ideje, hogy bevalljam mindkettőnknek, hogy annyira szeretlek téged, hogy képtelen voltam mindmáig belesimulni egy másik viszonyba (egy másik várossal, egy másik kontinenssel), mert mindig- mindig csak rád gondolok szép Budapestem, a lüktetésedre, a vicceidre, az illatodra, a bűneidre, a hangulatváltozásaid követhetetlenségére. Rád, úgy ahogy vagy, és benned magamra, a titkainkra, a hajadon Lénára, a félkész felnőtt fiatal nőre, a harcaimra és azok hozadékaira, a veszteségekre és győzelmekre, az arcokra, amelyek általad vésődtek a memóriámba, a szerelmekre, hajnalba nyúló mulatságokra, egyszóval mindenre amitől kinyíltam, és vidéki kislányból önmagammá lettem.
Ideje tudatnom veled, hogy visszamegyek. Hogy egyelőre nem tudok nélküled élni – remélem értékeled a nagyívű, klisés vallomásom, – hogy szükségem van rád és a megtartó erődre. Szeretném, ha tudnád, hogy nyáron újra látjuk egymást, és ezúttal nem röpke három hétre, de hosszú időre. Elmondtam a férjemnek is, és csak hogy érezd milyen kiváltságos helyzetben vagy, támogat engem. Ez az egyedül románc, amelyet engedélyez, én pedig ezzel az eggyel boldog és elégedett vagyok, remélem majd emlékszel erre és jól bánsz vele mikor velem jön, mert minden irántad érzett érzelmem ellenére mégis csak ő van az első helyen az életemben. Köszönöm, hogy biztos lehetek abban, hogy maradsz ugyanaz aki voltál, hogy erős bástyaként vársz vissza, olyan jó tudni, nem is tudod elképzelni micsoda biztonságot nyújtasz ezzel. Talán azért is gondoltam rád annyit és úgy, mert attól féltem, hogy mi lesz velem ha mégsem szeretsz eléggé, ha elfelejtesz, ha a magadban hordozott arcok, nevek, utcák és épületek számára a messzeségbe vész a nevem és a létezésem, ha már nem lesz fontos, hogy én hozzád tartozom, ha megbocsáthatatlanná válik az atlanti óceán partján megkezdett románcom, és az elfeledettség súlyos árát kell megfizetnem érte.
Köszönöm, hogy visszavársz mindenestül és mindenkivel. Másfél hosszú év után értettem meg, hiába mondtad pedig, mindezidáig szorongtam a hiányod és a gyötrő bizonytalanság miatt. Most van itt az ideje, hogy megengedjem Salvadornak, ennek a merőben más vérmérsékletű szeretőnek, hogy igazán magához öleljen és szeressen, amíg haza nem megyek hozzád. Várj rám Budapest, egy forró nyári napon érkezem, hogy a karodba vessem magam és hogy ölelhess és öleljelek.

Trópusi gyermekkor

Nyár van őrjítő hőség, mindig izzadok, mindegy mennyit és mikor zuhanyzom, hajnalban, délelőtt délután kétszer és lefekvés előtt, mindig a bőrömön van a trópusi meleg nyoma. Az izzadságcseppek, mintha gyorsan eltüntethető tetoválások lennének, a forróság beleégett a pórusainkba, nekünk salvadori népségnek.
Nyugodtan sorolhatom magam közéjük a fehér bőröm meg a tízezer kilométerre kapaszkodó erős gyökereim ellenére is, mert itt én azt hiszem, hogy újra megszülettem, és felnövőben vagyok. Valahogy akkor gondolok erre, mikor indulás előtt idegesen próbálom befonni a soha ki nem fésült hajamat, de egyre rendezetlenebb lófarkat kötök, a hajam hiába frissen mosott, valahogy olajosnak érzem és rendkívül türelmetlen vagyok a vékonyszálú hosszú hullámaimmal. Egyébként is, ahogy a mama mindig mondta belém egy csepp szépérzék annyi nem szorult, és milyen igaza volt, nem ismerem a fonat arányait, a fésűt sem igazán.
Megadnám magam és az el nem készült frizurámat is, hogy induljunk már, mikor Rita finoman mögém lép, és szemével kérdően rábök a szekrényen fekvő nagy fekete fésűre. Én olyan de olyan zavarban vagyok, utoljára a legkedvesebb barátnőm ápolta a hajam, középiskolások voltunk emlékszem, és a derékig érő zabolázatlan barna fürtjeimet időről időre a kezébe vette, hogy kibogozza a rendszerint a tarkómnál kezdődő megbújó csomókat. Úgy fájt, de mindig türelmesen álltam a húzást, a tépést, a rendszerezést, olyan hálás voltam a gondoskodásért. Na nem mintha ápolatlan lettem volna, mert senki nem láthatott a fürtjeim közé igazán, csak a barátnőm meg én. Senki nem tanított meg az ilyen lányos ügyekre, a mama rég elment, a papa egy kopasz öregúr volt már akkor is mikor én megszülettem, nem volt struktúra, nem volt semmi igazán ami keretet adott volna az egyszerű hétköznapoknak.
Nőttem vadan, a saját belátásom és szabályaim szerint, és ennek a felnövésnek nem volt része a részletekre való figyelés. Rábólintok zavartan Rita felajánlására, félénken elkezdi kisimítani a nedves hajam, érzem, hogy szokatlan neki a fürtjeim érintése, a magáé meg a lányaié vastag, erős, szinte mint a drót, másféle eljárást is igényel ébenfekete hajkoronájuk rendben tartása. Fésül. Nem fáj, zavaromban mégis grimaszolok, látványosan szenvedek, becsukom a szemem, fel-fel szisszenek. A nappaliban senki sem érti a drámázásom okát.
Rita szépen lassan elkezdi három részre választani a hajam. Finoman fogja a kezében a szépre simított loknikat, és kezdi egymásra pakolni őket, egyre szorosabban. Csukva tartom a szemem, csak egy-egy pillanatra nyitom ki, mert előttünk egy tükör, és látni akarom őt és azt, ahogy gondoskodik rólam. Huszonhét éves vagyok, már olyan régen elfelejtettem, milyen az anyai szeretet, mégis ebben a pár perces rutin fonásban ott van Rita minden odaadása. Megelevenedik bennem a rég magam mögött hagyott kis Léna, a masnis-copfos négy éves, megelevenedik a mama érintése. Régvolt szeretetének emléke van velünk a szép, fényes nagyszobában. Annyi ilyen pillanatot kapok tőle, az én anyósomtól, pedig azzal az elhatározással érkeztem ebbe a családba, hogy semmi áron nem engedem közel magamhoz őket, hogy ne sérülhessek, hogy nekem csak a férjem, és senki más, hogy a szívem helyén kő vanehhez tartsd magad Léna. Közben valami egészen más történt, nem tudom hogyan, pedig én annyira próbáltam vigyázni a határokra, de elvesztettem a kontrollt a szeretet felett. Hétvégenként lekvárt főzünk, pulykát töltünk magyar módra, megtanultunk együtt rétest nyújtani, és vannak olyan késő délutánok, amikor azon kapom magam, hogy arra kérem a férjem, menjünk át uzsonnára a szülői házba, hogy ott ülhessek a gőzölgő bahiai kávé fölött és beszélgessek Ritával, játsszak a sógornőimmel, hogy beszívjam a pórusaimba az otthon és a család hangulatát, ami már az enyém is, aminek a részévé szelídültem.
Micsoda trópusi gyermekkor, magamra sem ismerek. Hol vannak a hétvégi hajnalig tartó mulatságok, hol van a száz fokon égő nagy kozmopolita élet, a káosz, a hetedik kerületi csöndes késő délutáni magány. Mind ott hagytam az én szerelmetes Budapestemen. Itt a világ végén utólag ajándékba kapom a gyermekkort, a játékot a nevetést, azt, hogy gondoskodnak rólam. Olvadozom a trópusi hőségben, olvadoznak a jeges, hűs elképzeléseim a zord életről és világról is. Rita szeretetnyelve az ajándékozás. Nem ismeri a majomszeretetet, az ölelgetést, a míves szépszavakat, csak adni tud, könyvet, ruhákat, utazást, ez az egy módja, hogy tudassa velünk, a családdal, hogy fontosak vagyunk. A múlt héten volt, hogy először beszélt az én szép, szeplős nővéremmel. Mind a ketten érett asszonyok, mégis, mind a ketten egy kicsit zavarban voltak a videóbeszélgetés kezdetekor. Hétvége volt, tehát főztünk, az egyik gázon a szilvalekvár rotyogott, a másikon a bab,a sütőben szépen barnult a korianderes csirke és Rita mind végigmutatta Zsófiának, végtelenül büszkén és vidáman.
A két nő csak mosolygott a kamerán keresztül egymásra, én voltam a kommunikációs kapocs, mert nincs egy közös nyelv, amelyet mindketten beszélnének.
Sosem láttam a nővéremet kicsit is tétovának, de akkor szinte kisgyermekekre jellemző sutasággal kezdte olvasni az előre megírt üzenetét, és kért meg, hogy szóról szóra fordítsam. Egy egyszerű köszönet volt, amiért vigyáznak rám itt, tőle értelmezhetetlen messzeségben. Mégis, elsírta magát a felolvasás közben. Tudom, hogy a papára gondolt, és a neki tett ígéretére, hogy ha már nem lesz, majd ő védelmez, a kínzó tehetetlenségre, hogy nem tudja tartani, mióta felültem a repülőgépre és világgá mentem.
Rita persze ebből nem értett sokat, csak azt mondogatta kedvesen, hogy itt jó helyen vagyok, nyugtatta, hogy ne aggódjon, biztonságban tudhat náluk. Még váltottak pár jelentéktelen szót, aztán már csak én folytattam a beszélgetést, amikor egyszercsak odalépett hozzám Rita és most ő kérte, hogy szóról szóra fordítsam a mondandóját.

Amikor a fiam külföldre költözött, – itt szünetet tartott, és várta, hogy mondjam a nővéremnek-arra kértem a Jó Istent. Hogy csak jó emberekkel találkozzon. Az Isten azonban. Túllépte az elvárásaimat. Nem csak, hogy jó emberekkel találkozott az én fiam. De haza hozta a negyedik gyermekem. A harmadik lányomat. 

Ezzel sarkon fordult, és visszament a konyhába folytatni a főzést. Zsófia egy pillanatra csendben volt, mintha elgondolkozott volna Rita súlyos mondatain. Én csak most, napokkal később értettem meg amit beszélt, hiába tudtam a szavakat tökéletesen lefordítani, az üzenet a képzelt jégpáncél burkolatú szívemet finoman olvasztotta fel. Azt hiszem, nincs hová bújni a szeretet elől.
Huszonhét éves vagyok. Ismét gyermek. Biztonságos keretek között szívom be magamba a jóságot, a szelídséget a föltétlen odaadást, és tanulom, hogyan kell mindezt viszonozni. Még mielőtt kiviharzott volna a konyhába, Rita finom, csokoládébarna keze végigsimított a vállamon gondoskodóan. Minden rendben van. Megérkeztem.